Ti hisztek a csodákban?
Sokat meséltem nektek a kékzsalus-téglakerítéses, hartai házunkról. Apa és anya szíve csücske, s most már mi is legszívesebben egy ékszerdobozban őriznénk, mert annyi emlék köt oda bennünket. A mi szívünk csücske is, a kedvenc helyünk. Hatéves korom óta minden nyarunkat ott töltjük, tucatnyi karácsonyt, s megannyi lombhullást ott éltünk át. Ez anyakoromra sem változott: viszem a férjem, a gyerekeim és kutyánkat is, amikor csak lehet. Hétvégén Hettivel kettesben utaztunk ebbe a gyönyörű községbe, hogy a szezon előtt kicsit rendbe szedjük, kitakarítsuk a házat. Nuli és Mircs addig a fővárosban vigyázott a mi kedves családfőnkre.
Egy teljes napot készültem arra a huszonnégy órára, amit gyerekeim kétharmada nélkül kellett töltenem: 5-5 teljes szettet készítettem ki a srácoknak, pelenkatornyot építettem, popsikrémet, törlőkendőt, törölközőt, előkét, fürdetőt, lázcsillapítót, kedvenc játékokat, lázmérőt és minden egyebet férjem keze ügyébe pakoltam, amit csekélyke négy hónap alatt sosem használtunk. Szer kettő. Gyermekeim apjával egyetlen férfi sem vehetné fel a versenyt, de bizony van egy biztonság, aminek örömmel a kedvére tettem.
Úgy terveztem, Hettit a már Hartán élő, szintén háromgyerekes nővéremre bízom, amíg én fél kézzel, fütyörészve renoválom az egész házat. A terv terv is maradt, a valóság sokkal siralmasabb volt. Egyedül aligha boldogultam volna ennyi idő alatt, ezért négy gyerekkel a nyakunkban láttunk neki Zitával. Sztella szépen, csöndben rajzolgatott Hettivel, Huni csempéket mosott – amivel nyilván pluszmunkát gyártott nekünk. Aztán néhány perc múlva Hunor és az én lányom sikítva, hangosan kacagva kezdtek verekedni és kergetőzni a kertben, majd Sztellu is csatlakozott. Az energiája kizárólag a nagykorúaknak fogyott vészesen a kékzsalus-téglakerítéses birtokon. Mindennel kapkodtunk, hogy ennyi gyerek mellett mielőbb végezzünk. Két pókháló leporszívózása közben hazatelefonáltam, hogy helyzetjelentést követeljek apróim állapotáról. Közvetlen környezetemben egy erőteljes triumvirátus hallatta hangját, egy csöppecske fő pedig édesdeden szundított a babakocsiban, mégis nagyon hiányzott a galádul és teljességgel direkt otthonfelejtett duóm.
Sokszor úgy festett a dolog, hogy soha nem érünk a végére, de sok zsáknyi adományruha és egy teli hatalmas kuka láttán, este fele megláttuk a fényt az alagút végén. Onnantól már egyedül is boldogultam. Zita hazavitte vacsorázni és fürdeni a három csatak izzadt és vállalhatatlanul koszos kétlábonjárót, és hazatolta a hős négyhónapos Kendét. Egyedül maradtam a takaros kis házban, amin azért még lesz mit javítani. Még utoljára felporszívóztam mindenhol, és komótosan felmostam mindenütt. Közben énekelgettem – merthogy fütyülni sosem tudtam. Letöröltem a képeket a falon, megigazítottam azt a fotót, amit anya akkor fényképezett, amikor apa Szegeden átvette sokadik diplomáját, és becsukta maga mögött az egyetem ajtaját. Mindenki szereti ezt a képet. Rámosolyogtam és megsimogattam. Ahogyan mindig, ha elsétálok mellette. Egy pillanatra el is gondolkodtam. És egyszer csak…ismerős hangokat hallottam…
Apa tizenkét éve nem lehet közöttünk, s hogy őszinte legyek, nagyon ritkán éreztem ez idő alatt a jelenlétét. A génjei bennem, a testvéreimben és a gyerekeinkben laknak, de nem vagyok spirituális lélek. Materiális gondolkodóként nem hiszem, hogy bármi más történhetne velünk halálunk után. A következő generációkban születünk ujjá, a biológia és a genetika előtt fejet hajtva. Apa négy egészen különleges része a földön maradt, én három bámulatos összetevőmet hagytam hátra. De józan ráció ide, realista látásmód oda, én is hiszek a csodákban. Mert csodák igenis léteznek…
A ti otthonotokban lakik házi tücsök? Évekkel ezelőtt hartai házunk nappalijába és konyhájába is beköltözött egy-egy ilyen rovar. Apa imádta őket. Nappal nem találkoztunk velük, de éjszaka alig lehetett aludni hangos ciripelésüktől. Sötétben kizárólag elemlámpával lehetett közlekedni, nehogy véletlen apa kedvenceire lépjünk. Rajta kívül a család többi tagjának teljesen közömbös volt ez a két jószág, sőt néha idegesítettek is bennünket, de sosem bántottuk volna őket, kiirtásuk meg sem fordult a fejünkben. Apa sokszor hosszasan nézegette a falak repedéseit, vajon melyik résben, ki lakhat. Alvás helyett szeretettel hallgatta a különös éji koncertet.
Egyszer aztán hangyák lepték el a konyhát. Százával költöztek be hozzánk, s hamarjában, egytől egyig nemkívánatos személyekké váltak. Nem volt más választás: ki kellett őket irtani. Egyikőnk se híve az ilyen drasztikus megoldásoknak, de ezúttal lépni kellett. Apa befújta az egyik sarokba a halálos mérget… Nekünk ártatlan mozdulat, másoknak kegyetlen pillanat. Néhány perc múlva hangyák helyett kitámolygott egy megrészegült házi tücsök, aki nem sokára fel is adta az e világi küzdelmet. Sokaknak bizonyára furcsa lehet, de apa nagyon szomorú volt, amiért pont ő vetett véget a szorgosan ciripelő rovar életének. Sajnálta őt. És vele együtt sajnálta az érzést, amit ez az aprócska bogár adott neki. Azon az éjszakán a másik tücskünk sem jött elő. Tizenöt éve már senki nem ciripel a kékzsalus-téglakerítéses házunkban.
De csodák a valóságban is léteznek, az ismerős hang gazdájáról pedig pontosan tudtam minden adatot: a gömbölyded fej, a hengeres test, az összetett szem, a csillogó barnás szín és az utánozhatatlan hang. Akkor és ott, apa fényképe előtt egy pillanatra megállt a levegő. Tizenöt év után pont akkor, amikor felújítottuk, minden zegzugát kitakarítottuk a háznak, megszólalt egy házi tücsök. Mintha a semmiből zendített volna rá, csak hegedült harsányan, énekelt erőteljesen, ciripelt úgy, ahogyan tizenöt évvel ezelőtt hallottam. Az ismerős ének alatt nem gondoltam másra: ez csakis valamiféle ízeltlábú csoda lehet, ilyen nem fordulhat elő, csak valami bogaras mesében. Pedig ez a kisállat ott ciripelt a lábam közelében, igazán otthonosan érezve magát. Nem hagyta abba, folytatta szünet nélkül, egyre hangosabban a jól ismert nótát. Üzent nekünk. Köszönetet mondott. Én pedig boldog voltam, hogy valaki visszacsempészte a gyerekkorom, a természet apró darabját, és főként apa emlékét ebbe a sietős, káosszá fejlődő, hosszú és fárasztó napba. Olyan jó volt őt hallgatni!
Kedves Tücsök, remélem hamarosan ismét találkozunk! Örülünk, hogy hozzánk költöztél, igazán kedves tőled, hogy minket választottál. Érezd jól magad még ezer éven át a mi kis kékzsalus-téglakerítéses házunkban!
![tucsok]()
Sokat meséltem nektek a kékzsalus-téglakerítéses, hartai házunkról. Apa és anya szíve csücske, s most már mi is legszívesebben egy ékszerdobozban őriznénk, mert annyi emlék köt oda bennünket. A mi szívünk csücske is, a kedvenc helyünk. Hatéves korom óta minden nyarunkat ott töltjük, tucatnyi karácsonyt, s megannyi lombhullást ott éltünk át. Ez anyakoromra sem változott: viszem a férjem, a gyerekeim és kutyánkat is, amikor csak lehet. Hétvégén Hettivel kettesben utaztunk ebbe a gyönyörű községbe, hogy a szezon előtt kicsit rendbe szedjük, kitakarítsuk a házat. Nuli és Mircs addig a fővárosban vigyázott a mi kedves családfőnkre.
Egy teljes napot készültem arra a huszonnégy órára, amit gyerekeim kétharmada nélkül kellett töltenem: 5-5 teljes szettet készítettem ki a srácoknak, pelenkatornyot építettem, popsikrémet, törlőkendőt, törölközőt, előkét, fürdetőt, lázcsillapítót, kedvenc játékokat, lázmérőt és minden egyebet férjem keze ügyébe pakoltam, amit csekélyke négy hónap alatt sosem használtunk. Szer kettő. Gyermekeim apjával egyetlen férfi sem vehetné fel a versenyt, de bizony van egy biztonság, aminek örömmel a kedvére tettem.
Úgy terveztem, Hettit a már Hartán élő, szintén háromgyerekes nővéremre bízom, amíg én fél kézzel, fütyörészve renoválom az egész házat. A terv terv is maradt, a valóság sokkal siralmasabb volt. Egyedül aligha boldogultam volna ennyi idő alatt, ezért négy gyerekkel a nyakunkban láttunk neki Zitával. Sztella szépen, csöndben rajzolgatott Hettivel, Huni csempéket mosott – amivel nyilván pluszmunkát gyártott nekünk. Aztán néhány perc múlva Hunor és az én lányom sikítva, hangosan kacagva kezdtek verekedni és kergetőzni a kertben, majd Sztellu is csatlakozott. Az energiája kizárólag a nagykorúaknak fogyott vészesen a kékzsalus-téglakerítéses birtokon. Mindennel kapkodtunk, hogy ennyi gyerek mellett mielőbb végezzünk. Két pókháló leporszívózása közben hazatelefonáltam, hogy helyzetjelentést követeljek apróim állapotáról. Közvetlen környezetemben egy erőteljes triumvirátus hallatta hangját, egy csöppecske fő pedig édesdeden szundított a babakocsiban, mégis nagyon hiányzott a galádul és teljességgel direkt otthonfelejtett duóm.
Sokszor úgy festett a dolog, hogy soha nem érünk a végére, de sok zsáknyi adományruha és egy teli hatalmas kuka láttán, este fele megláttuk a fényt az alagút végén. Onnantól már egyedül is boldogultam. Zita hazavitte vacsorázni és fürdeni a három csatak izzadt és vállalhatatlanul koszos kétlábonjárót, és hazatolta a hős négyhónapos Kendét. Egyedül maradtam a takaros kis házban, amin azért még lesz mit javítani. Még utoljára felporszívóztam mindenhol, és komótosan felmostam mindenütt. Közben énekelgettem – merthogy fütyülni sosem tudtam. Letöröltem a képeket a falon, megigazítottam azt a fotót, amit anya akkor fényképezett, amikor apa Szegeden átvette sokadik diplomáját, és becsukta maga mögött az egyetem ajtaját. Mindenki szereti ezt a képet. Rámosolyogtam és megsimogattam. Ahogyan mindig, ha elsétálok mellette. Egy pillanatra el is gondolkodtam. És egyszer csak…ismerős hangokat hallottam…
Apa tizenkét éve nem lehet közöttünk, s hogy őszinte legyek, nagyon ritkán éreztem ez idő alatt a jelenlétét. A génjei bennem, a testvéreimben és a gyerekeinkben laknak, de nem vagyok spirituális lélek. Materiális gondolkodóként nem hiszem, hogy bármi más történhetne velünk halálunk után. A következő generációkban születünk ujjá, a biológia és a genetika előtt fejet hajtva. Apa négy egészen különleges része a földön maradt, én három bámulatos összetevőmet hagytam hátra. De józan ráció ide, realista látásmód oda, én is hiszek a csodákban. Mert csodák igenis léteznek…
A ti otthonotokban lakik házi tücsök? Évekkel ezelőtt hartai házunk nappalijába és konyhájába is beköltözött egy-egy ilyen rovar. Apa imádta őket. Nappal nem találkoztunk velük, de éjszaka alig lehetett aludni hangos ciripelésüktől. Sötétben kizárólag elemlámpával lehetett közlekedni, nehogy véletlen apa kedvenceire lépjünk. Rajta kívül a család többi tagjának teljesen közömbös volt ez a két jószág, sőt néha idegesítettek is bennünket, de sosem bántottuk volna őket, kiirtásuk meg sem fordult a fejünkben. Apa sokszor hosszasan nézegette a falak repedéseit, vajon melyik résben, ki lakhat. Alvás helyett szeretettel hallgatta a különös éji koncertet.
Egyszer aztán hangyák lepték el a konyhát. Százával költöztek be hozzánk, s hamarjában, egytől egyig nemkívánatos személyekké váltak. Nem volt más választás: ki kellett őket irtani. Egyikőnk se híve az ilyen drasztikus megoldásoknak, de ezúttal lépni kellett. Apa befújta az egyik sarokba a halálos mérget… Nekünk ártatlan mozdulat, másoknak kegyetlen pillanat. Néhány perc múlva hangyák helyett kitámolygott egy megrészegült házi tücsök, aki nem sokára fel is adta az e világi küzdelmet. Sokaknak bizonyára furcsa lehet, de apa nagyon szomorú volt, amiért pont ő vetett véget a szorgosan ciripelő rovar életének. Sajnálta őt. És vele együtt sajnálta az érzést, amit ez az aprócska bogár adott neki. Azon az éjszakán a másik tücskünk sem jött elő. Tizenöt éve már senki nem ciripel a kékzsalus-téglakerítéses házunkban.
De csodák a valóságban is léteznek, az ismerős hang gazdájáról pedig pontosan tudtam minden adatot: a gömbölyded fej, a hengeres test, az összetett szem, a csillogó barnás szín és az utánozhatatlan hang. Akkor és ott, apa fényképe előtt egy pillanatra megállt a levegő. Tizenöt év után pont akkor, amikor felújítottuk, minden zegzugát kitakarítottuk a háznak, megszólalt egy házi tücsök. Mintha a semmiből zendített volna rá, csak hegedült harsányan, énekelt erőteljesen, ciripelt úgy, ahogyan tizenöt évvel ezelőtt hallottam. Az ismerős ének alatt nem gondoltam másra: ez csakis valamiféle ízeltlábú csoda lehet, ilyen nem fordulhat elő, csak valami bogaras mesében. Pedig ez a kisállat ott ciripelt a lábam közelében, igazán otthonosan érezve magát. Nem hagyta abba, folytatta szünet nélkül, egyre hangosabban a jól ismert nótát. Üzent nekünk. Köszönetet mondott. Én pedig boldog voltam, hogy valaki visszacsempészte a gyerekkorom, a természet apró darabját, és főként apa emlékét ebbe a sietős, káosszá fejlődő, hosszú és fárasztó napba. Olyan jó volt őt hallgatni!
Kedves Tücsök, remélem hamarosan ismét találkozunk! Örülünk, hogy hozzánk költöztél, igazán kedves tőled, hogy minket választottál. Érezd jól magad még ezer éven át a mi kis kékzsalus-téglakerítéses házunkban!
